Nem születünk önzőnek

[Hungarian translation of Friederike Habermann’s We Are Not Born as Egoists from the book The Wealth of the Commons, to be appearing in issue 125 of the Hungarian magazine Eszmélet („Conciousness“), translated by Sebestyén György – great! Also available in German]

Egy nő levelet ír, és a tolla leesik a padlóra. Áthajol az asztalon és meg-próbálja felvenni, de nem éri el. Egy kisfiú észreveszi, hogy segíteni tud. Odamegy, felveszi a tollat és odaadja a nőnek.

Ezt a kísérletet húsz hónapos gyerekekkel végezték. A kezdő sza-kaszban szinte kivétel nélkül boldogan segítenek a felnőtteknek, akik leejtenek egy tárgyat és nem tudják felvenni. A gyerekeket azután véletlenszerűen három csoportba sorolják. Az elsőben a felnőttek nem reagálnak a gyermekek segítségére, a másodikban a felnőtt megdicséri őket, a harmadikban a felnőtt egy játékkal jutalmazza a gyermeket. Az eredmény: míg az első két csoportban a gyermekek magától értetődő természetességgel tovább segítenek, a harmadik csoportban levő gyermekek többsége csak akkor teszik ezt meg, ha jutalmat kap (Warneken/Tomasello 2008).

Richard David Precht filozófus „Hogyan ne legyünk egoisták” című könyvének egyik fejezete a „Mit tesz a pénz az erkölccsel” címet viseli. A szerző megható jelenetként hivatkozik egy nagyon hasonló kísérletre, amelyet 14 hónapos gyerekekkel végeztek, akik segítettek a felnőtteknek, hogy kinyissák egy konyhaszekrény ajtaját (Precht 2010, 314). A Max Planck Intézet lipcsei Evolúciós Antropológiai Tanszéke által végrehajtott kísérletek online is megtekinthetők.1 A harmadik csoportba sorolt gyermekekkel rögzített jelenetek azon-ban nem láthatók, és hogy őszinte legyek, nem is szívesen nézném meg őket, mert csak elszomorítanának.

Az alkalmazottak anyagi ösztönzéséről szóló egyik cikk – „A gu-mimaci effektus” – jól dokumentálja, hogy a külső ösztönzés milyen perverz hatással tud lenni az emberek motivációjára:

Egy születésnapi gyermekbulin mesélj el egy izgalmas történetet kalózokról, sárkányokról és elsüllyedt kincsekről. Utána rajzoltass a gyerekekkel képeket a történetről. A kicsik nagy lelkesedéssel látnak munkához és barlangokat, tengeri szörnyeket és kalózhajókat rajzol-nak, számos részletet is feltüntetve. Utána a kísérlet úgy módosul, hogy belekerül egy ösztönző rendszer. A gyerekek minden elkészült képért egy maci formájú kis gumicukorkát kapnak. A kicsik repesnek az örömtől, de rövidesen nyilvánvalóvá válik, hogy a gyerekek két cso-portra oszlanak. A „művészek” továbbra is változatlan lelkesedéssel szentelik magukat műveiknek és örömmel fogadják a jutalmat, mint pozitív mellékhatást. Az „üzletemberek” azonban átállnak a tömeg-termelésre és egyre nagyobb sebességgel és trehánysággal ontják az egyszerű képeket, és kupacokba halmozzák a gumimacikat, hogy sikerükkel eldicsekedjenek. Az alkotásba belemerült „művészek” észlelik az „üzletemberek” gumimaci halmait, és lassan, de biztosan elveszítik érdeklődésüket saját képeik részletei iránt. […] Ekkor jön a kísérlet utolsó szakasza: a játékszabályok ismét megváltoznak, azzal az indoklással, hogy elfogytak a gumimacik. Hirtelen nem csak az „üzletemberek”, de a „művészek” is elveszítik minden motivációju-kat. Az ösztönző rendszer bevezetése és felszámolása a természetes hajtóerők által űzött kis csibészek lelkes csapatát rosszkedvű, unott nyájjá változtatta.2

A felnőttekkel végzett vizsgálatok hasonló eredményekre vezet-nek. Uri Gneezy izraeli közgazdásznak feltűnt például, hogy amikor hároméves kislányának óvodájában bevezették a büntetést azokkal a szülőkkel szemben, akik késve mentek a gyerekeikért, az nem a kívánt eredményt hozta. Ezért munkatársával, Aldo Rustichinivel megszá-molták, hogy tíz másik haifai óvodában hányszor késtek a szülők. Ezt követően tíz sékel (kb. 3 USD) büntetést szabtak ki azokra, akik tíz percnél többet késtek. Az eredmény az lett, hogy a későn érkező szülők száma átlagosan megkétszereződött. Ezen az sem segített, hogy a büntetést később eltörölték. Ami korábban közösségi erény volt – tekintettel lenni az óvónőkre – egy anyagi mennyiséggé fokozódott le, ami még kevésbé hatott a szülők felelősségérzetére. A szülők számára a tény, hogy a „késés” megint „ingyenessé” vált, csak egy további anya-gi előnyként jelenhetett meg (Gneezy és Rustichini 2000).

Precht a pénz különös hatalmáról beszél, amely „elpusztítja egyéni sajátosságaink iránti érzékeinket mindaz iránt, ami ritka és mulandó a pillanatban és a meghittségben. Ahol a pénz uralkodik, minden fakó és lényegtelen. Az élet teljesen tárgyiasultnak látszik, olyan mér-tékben, hogy a pénzen kívül minden közömbösnek tűnik” (Precht 2010, 319).

Az együttműködési játszmák, amelyeket közgazdászok felnőttek-kel játszatnak, eleinte szintén ellentmondanak az emberiségnek a „homo oeconomicus” kategóriájába való besorolásának, amely pedig a tudományág alaptételi közé tartozik. Ahelyett, hogy igazolnák „az ember mindig saját érdekei szerint cselekszik” tételt, arról tanúskod-nak, hogy a résztvevők hajlanak a tisztességes viselkedésre, de csak addig, amíg valaki meg nem teszi az első önző lépést (Precht 2010, 394).3 Nem is meglepő tehát, ha más diákokkal összehasonlítva, az üzleti és közgazdasági tanulmányokat folytató diákok azok, akik elsőként hagynak fel az együttműködő stratégiával, és alkalmaznak önző stratégiákat, hiszen minden napjuk a homo oeconomicus ta-nulmányozásával telik.

A legnagyobb ilyen jellegű kísérletnek, a modern monetáris gazdaságnak, mindannyian részesei vagyunk. Az is a homo oecono-micus gondolatára épül, amelyet a német Duden Idegen Szavak Szótára (2005) az alábbiak szerint határoz meg: „olyan személy, akit kizárólag a gazdasági célszerűség megfontolásai vezérelnek”. A második meghatározás úgy írja le a fogalmat, mint amely a „je-lenkor embere önmagában” – utalva a fentiek szerint az önzésre, a versengési hajlamra és arra a szokásra, hogy az életet a hasznosságra egyszerűsítse.

Homo Oeconomicus című könyvében Gebhard Kirchgässner köz-gazdász a fogalmat – mint „nem teljesen ellenszenves” lényt – védel-mébe veszi, mondván, hogy az csak „közömbös és észszerű”, mint a pap és a levita az irgalmas szamaritánus példabeszédében, aki látta ugyan a férfit, akit rablók támadtak meg, de elment mellette. Mivel nem fűzte hozzá személyes kapcsolat, lényegtelen volt számára, hogy az illető jól van-e vagy nem (Kirchgässner 2000, 47). Szerinte pontosan ez a modern közgazdasági elmélet előnye: „Az emberi fajról reális képet alkot, és […] nem állítja, hogy különböző körül-mények között jobbá válik” (2000, 27). Precht más következtetésre jut: „A hasznosság szigorú és kemény számítgatása, a kíméletlenség és a mohóság nem az ember fő hajtóerői, hanem célzott tenyésztés végeredményei. Ezt a folyamatot, Charles Darwin fő művének gondolatmenetét követve, akár »Az önzés eredete tőkés kiválasztás útján« címmel is illethetnénk” (Precht 2010, 394).

Az elmúlt több mint két évtizedben a feministák egy poszt-strukturalista megközelítés lehetőségét vitatták meg, amely elméleti fogalomrendszerével egyaránt leírja az egyének mély összefonódá-sát társadalmi környezetükkel és önmaguk folyamatos felépítését, ezáltal meg is változtatva a viszonyrendszert. Emiatt a testünk, az érzelmeink és az empátia csak azzal együtt képzelhető el, ami nyomot hagy rajtunk, hiszen nem csak egy üres lap vagyunk, amelyet passzív tárgyként a társadalmi párbeszéd tölt meg szöveggel. Biztosan nem va-gyunk autonóm módon gondolkodó és érző egyének, hanem inkább a társadalom tagjai, teljes lényünkkel illeszkedve abba (Habermann 2008).

De honnan származzon az empátia, ha nem tőlünk, emberektől. Az epigenetika megállapításai azt mutatják, hogy az emberi biológia, beleértve génjeinket is, elképzelhetetlen a környezeti hatások nélkül. A Kanadában élő orvos és szerző, Máté Gábor is azt hangsúlyozza, hogy senki sem választható el a környezettől, amiben felnőtt. A gene-tikai érvelés lehetővé teszi, hogy bárki megkérdőjelezze a társadalmi, politikai és gazdasági tényezők szerepét, és helyette az emberi termé-szet alapvető és megváltoztathatatlan mivoltára hivatkozzon. Ezért aztán jelenlegi társadalmunk, amely a versengésre épül, áldozatává válik annak a koholmánynak, hogy az emberek természetüknél fogva versengőek, énközpontúak és önzőek. Ennek az ellenkezője igaz: emberi természetről csak egyetlen vonatkozásban beszélhetünk, ez pedig bizonyos emberi szükségletek megléte.

Emberi lényekként társakra és szoros kapcsolatokra van szükségünk. Arra, hogy szeressenek minket, kapcsolódjanak hozzánk, észreve-gyenek és […] elfogadjanak olyannak, amilyenek vagyunk. Ha ez a szükségletünk kielégül, akkor fejlődőképes, együttérző és együtt-működésre képes egyénekké válunk, akik empatikusak mások iránt.4

Jelenlegi társadalmunkban azonban gyakran az ellenkezője figyel-hető meg, ami számos jellemvonásban megnyilvánul.

Anélkül, hogy ezeket a szükségleteket alapvetőnek és történelemtől függetlennek vélelmezné, a posztstrukturalista feminizmus arra utal, hogy amennyiben ezek a szükségletek nem elégülnek ki, akkor a szubjektum lelkében melankólia formájában jelennek meg. Hanna Meissner megfogalmazása szerint, „olyan veszteség ez, amely meg-gyászolhatatlan, mert nem tudatosul bennünk, hogy veszteségről van szó, mert az elveszett lehetőség, vagy amelyből kizáródtunk, a jelképrendszer keretén belül fel sem merül mint valós lehetőség” (Meißner 2008, 30).

Nyilvánvaló, hogy mindez mi jelent egy boldogabb társadalom keresése szempontjából. Minden alkalommal, amikor valaki azt állít-ja, hogy nem létezhet jobb társadalom vagy jobb gazdasági modell, amely önzetlenebb – mivel „az emberek már csak ilyenek” –, Richard Precht szavait szegezhetjük szembe velük: „Nem önzőnek születünk, azzá tesznek minket” (Precht 2010, 316).

Precht szerint a felismerés, hogy az anyagi jutalmazás jellem-romboló hatású, mélységesen felkavaró szempont, mivel az egész gazdasági rendszer ilyen természetű cserekapcsolatokra épül. És ha a gazdaság valóban az etika folytatása más eszközökkel, ahogy Karl Homann közgazdász és a hozzá hasonlók állítják, akkor fel kell tennünk a kérdést: miféle etika az, amely tízezrek éhhalálát okozza minden nap? Ők azok, akik a piaci cserekapcsolatokban nem tudnak ellenértéket felajánlani.

Ennek megfelelően, az a kérdés is felmerül, hogyan tudják az em-berek kivonni magukat a pénz ilyetén hatalma alól, anélkül, hogy „a teljes gazdasági rendszer bírálatáról” lemondanak, amit még Precht is egy ábrándnak tart. Harald Welzer szociálpszichológus az ún. re-álpolitikát az illúziók politikájának tartja, figyelembe véve, ahogy az emberek elfordítják tekintetüket a globális társadalmi katasztrófákról. Erre való tekintettel, állítja, csak az utópikus politika reális.

A növekedés – és a vele rokon múltbeli elképzelések, pontosabban álfogalmak – bálványozása és szentként való tisztelete illuzórikus realitásokat eredményez, ahogy valójában a reálpolitika is csak egy olyan status quo teremtése, amely már nem létezik. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi reálpolitika az illúziók politikája és az utópizmus a realizmus, mert az utópikus cselekvés, az utópikus életelvek szerinti cselekvés mégiscsak reális, mert előfeltételként kezeli, hogy nem folytathatjuk így tovább és alapvető átalakításra van szükség, amely a létező gyakorlat szemszögéből […] valójában nem is átalakítás, hiszen a gyakorlat keretrendszerét magát kell átalakítani.5

Welzer PPrecht – a radikális társadalmi és ökológiai megújulás demokratikus eszközökkel való elérésére vonatkozó – kérdését a „kulturális gyakorlat” megváltoztatása melletti érveléssel válaszolja meg, mivel azt politikainak kell tekinteni.6

A feministák évtizedeken át a mindennapi élet „ellenzéki gyakorla-tában” (Carola Moeller) meglevő helyi kiindulási pontokat határozták meg egy másféle gazdasági rendszer alapjaiként. Ez nem azt jelenti, hogy a politikai élet más színterei lényegtelenek, hanem azt, hogy a folyamat sarokköve a napi gyakorlatunkon való olyan változtatások összessége, amely végül képes átalakítani a gyakorlat kereteit képező rendszert. Ha képesek leszünk megérteni, hogy az ember csak a kör-nyezetével összefonódva képes létezni, akkor megértjük azt is, hogy a gondolkodás és cselekvés új távlatai csak a megváltozott környezettel kölcsönhatásban jelennek meg, vagyis a megváltozott anyagi-gazda-sági életmód keretei között.

„A társadalom jelentős mértékben alakít minket”, állítja Robert Maurice Sapolsky, a Stanford Egyetem neurológus professzora. „A különböző, nagy népességű társadalmak individualistaként vagy kollektivistaként határozhatók meg, és nagyon különböző gondol-kodású embereké formálják tagjaikat.” Majd figyelmeztet minket: „Minél rétegzettebb egy társadalom, annál kevesebb társa van az embernek, egyre kevesebb olyan ember, akivel szimmetrikus és köl-csönös kapcsolata van. Helyette egy jóval kevésbé altruista világban találja magát.”7

Sapolsky a társ fogalmát használja. A Harvard Egyetem jogászpro-fesszora, Yohai Benkler pedig a közvagyonra alapozott társas termelésfogalmát alkalmazza annak leírására, ahogy a szabad szoftver létrejön – egy olyan jelenségre tehát, amely a homo oeconomicus fogalmával megmagyarázhatatlan.

Csak amikor újra végiggondoltam „Félszigetek az árral szemben. Másként élni és gazdálkodni” (2009) című könyvemet, amelyben alternatív gazdasági tevékenységek lehetőségét igyekeztem felmérni a német nyelvterület országaiban, akkor ébredtem rá, hogy ugyan-azokról az alapelvekről beszélek, amelyek a legújabb kezdeménye-zésekben is felfedezhetők. Én a kevésbé hosszadalmas „ökonómia” szót használtam, de Sapolsky gondolatmenete elgondolkodtatott, hogy a „társ” szó talán túl fontos ahhoz, hogy kihagyjuk, mivel – és ez döntő szempont – a „strukturális közösségiség” (Stefan Meretz) ezekből az elvekből bomlik ki. A versengéssel szemben az együtt-működés gyakorlatát támogatja, és számos lehetőséget nyit meg az egyéni fejlődés előtt.9

Ezek a „félszigetek” valódi területek vagy elvont közösségi terek, amelyekben az emberek egy eltérő valóságot teremthetnek maguk-nak, és kikísérletezhetik, milyen utakon és hová jutnak el így. Olyan terek ezek, amelyek lehetővé teszik az egyéneknek, hogy különböző irányokba fejlődjenek, mivel mindenhol más előfeltételek léteznek.10Létezésünk jelen körülményei között azonban még nem tudhatjuk, hogy az ilyen alapelvekre építkező társadalom hogyan nézne ki. A csere, a verseny, az önérvényesítés kényszere mély nyomokat ha-gyott rajtunk. Új tapasztalatokat kell szereznünk, amelyek lehetővé teszik, hogy megváltozzunk, és új ismeretekkel gazdagítják gondolko-dásunkat. Ennek szellemében a legreálisabb és legvalószínűbb igazság az, hogy a világ alakít minket, mi pedig alakítjuk a világot.

Jegyzetek

1 Max Planck Institute, http://email.eva.mpg.de/~warneken/video (2011. július 11-i állapot).

2 http://www.die-erfinder.com/innovationskultur/der-gummibarchen-effekt-monetare-anreize-sind-fuer-mitarbeiter-nicht-alles.

3 Precht 2010: 394. Precht itt Ernst Fehr kísérleteire hivatkozik.

4 Idézet a „Zeitgeist – Moving Forward” című filmből (2011), lásd: http://www.youtube.com/watch?v=AQNktvqGkkQ.

5 Harald Welzer az Utopia-Konferencián (2009), lásd: http://www.youtube.com/watch?v=aS3Eck7c-3Q.

6 Ua. 2. rész: http://www.youtube.com/watch?v=Ov-gnuj3wY8&.

7 Zeitgeist – Moving Forward; lásd: 5. lábjegyzet.

9 A hatalmi kapcsolatok vizsgálata, legyenek azok szexisták, rasszisták vagy más jellegűek, különösen jól mutatja, hogy a viszonyok alapjaként mindig magukba foglalják vagy előfeltételezik „nem társak” vagy „mások” fogalmi konstrukcióját; Habermann 2008.

10 Ezeket az alapelveket máshol már kifejtettem (Habermann 2011).

Hivatkozások

Gneezy, Uri, Aldo Rustichini 2000: A Fine is a Price, Journal of Legal Studies (29)1, 17.

Habermann, Friederike 2008: Der Homo Oeconomicus und das Andere. Hegemonie, Identität und Emanzipation, Baden-Baden.

Habermann, Friederike 2009: Halbinseln gegen den Strom. Anders leben und wirtschaften im Alltag. Königstein.

Habermann, Friederike 2011: Solidarität wär ́ eine prima Alternative. Oder: Brot, Schoki und Freiheit für alle. RLS papers.

Kersting, Wolfgang 1998: Grenzen des ökonomischen Imperialismus?

Norbert Brieskorn/Johannes Wallacher (eds.): Homo Oeconomicus: Der Mensch der Zukunft? Stuttgart/ Berlin/Köln, 33–37.

Kirchgässner, Gebhard 2000: Homo Oeconomicus. Das ökonomische Modell individuellen Verhaltens und seine Anwendung in den Wirtschafts- und Sozialwissenschaften, Tübingen, Mohr Siebeck; Auflage: 3. erg. u. erw.

Meißner, Hanna 2008: Die gesellschaftliche Form des Subjekts. Judith Butlers Theorie der Subjektivität, Zeitschrift für Frauenforschung & Geschlechterstudien, (26)3+4, 23–37.

Precht, Richard David 2010: Die Kunst, kein Egoist zu sein. Warum wir gerne gut sein wollen, und was uns davon abhält, München.

Warneken, Felix/Tomasello, Michael. 2008. Extrinsic Rewards Undermine Altruistic Tendencies in 20-Month-Olds, Developmental Psychology, (44) 6, 1785–1788.

(Fordította: Sebestyén György)

A fordítás alapjául szolgáló szöveg: David Bollier & Silke Helfrich (eds.): The Wealth of the Commons. A World beyond Market & State.Levellers Press, 2012. http://wealthofthecommons.org/essay/we-are-not-born-egoists.

Az eredeti mű: Silke Helfrich und Heinrich-Böll-Stiftung (Hg.): Commons – Für eine neue Politik jenseits von Markt und Staat. Bielefeld, transcript Verlag, 2012. 39–44. https://www.boell.de/sites/default/files/2012-04-buch-2012-04-buch-commons.pdf

Schlagwörter:

Einen Kommentar hinzufügen

Deine E-Mail-Adresse wird nicht veröffentlicht. Erforderliche Felder sind mit * markiert.